Lili és Mimóza

Bár sorsuk összefonódott és attól kezdve elválaszthatatlanok voltak Lili, Mimóza és Juhar kapcsolata nem mindig volt felhőtlen, főleg az első időkben. Lili gyermeki bája és kedvessége mindenkit lenyűgözött, pont úgy, ahogy a szakállas szellemalakot is életében és halálában. De mint minden barátságban köztük is voltak súrlódások. Lili, de sokkal inkább talán Juhar szerencséjének mondhatjuk, a lány kedvessége és szeretete minden problémát képes volt kezelni és odaadásával helyrehozni a bajokat. Így esett ez rögtön örök barátságuk elején is.

Lili a kisgyermekek gondtalan és bohó életét élte. Naphosszat szaladgált a kertben és a házban egyaránt, beszélt magában, kergetőzött a természet lágy ölén, néha nagyokat kacarászott csobogó forrás hangján. A szülei, bármennyire is szerették egyetlen lányukat, nagy elfoglaltságukban nem tudtak mindig figyelni rá és szórakoztatni. Nagy volt az öröm és a megkönnyebbülés, mikor lányuk új barátjáról hallottak. Látni soha nem látták – Lilin kívül senki sem láthatta - de a vacsoraasztalnál vagy az ágyban a kislány mindig Juharról regélt nekik.

A nagydarab szellemalak rajongással szerette úrnőjét, leste kívánságait, mikor kell új játékot kieszelnie vagy épp elmagyaráznia valamit, de ahogy teltek a hetek-hónapok Juhar hangja a tavaszi szellőről az őszi hulló falevelek sírásához kezdett hasonlítani, áttetsző arca sokszor volt szomorkás, néha egészen bánatosnak tűnt. Hiába próbálta leplezni és hanyag legyintéssel – mint a fuldokló hal a homokos tengerparton – vagy erőltetett kacajjal – lángoló hajgombóc – Lili és Mimóza figyelmét nem kerülhette el.

Mimóza unszolására végül megkérdezték Juhart mi bántja ennyire, de ő mintha nem történt volna semmi, viccesen bekapott egy lepkét aki veszett csapkodással repült ki a fülén, különösen szerette ezzel bosszantani pillangókat. Lilinek már-már rá kellett parancsolnia mire kibökte:

-Tudod kedves Lilim, testemtől megszabadítottál, de repdeső költő lelkem örökre a tied lett. Művész ember voltam, akinek mindene az írás volt, a csodás versek, romantikus szonettek, megható regények. Író és költő voltam, mindig is azt csináltam, mert máshoz nem értettem és én erre születtem. De most halálomban nem tudok mit kezdeni betűk, rímek, metaforák nélkül.

-Hát akkor írj egy könyvet! – lelkendezett Lili – nem kell folyton velem lenned.

-Sajnos nem írhatok.

-De hát miért?

-Te vagy a mindenem és rajtad kívül másom nincs is. Te vagy a gazdám, a barátom, a munkám, a boldogságom, a szerelmem, az életem…a halálom. Miről másról tudnék írni mint rólad? De ezt sajnos nem tehetem meg.

-Miért nem? – Lili hangja sírós volt annyira sajnálta a kielégületlen barátját.

-Mert ezekkel a kezekkel, ezzel az anyagtalan testel nem forgathatom azokat a könyveket és füzeteket amiket te. Éteri vagyok egy olyan világban, ahol az anyag az úr. Én csak távoli rokona vagyok annak, amit te árnyéknak hívsz. Nekem olyan könyv kéne ami oly valótlan mint én magam.

-Akkor gyere, szerezzünk gyorsan egyet! Segítek.

NE!

-De bármit megtennék, ha Juhar attól boldogabb lesz. – lelkendezett tovább Lili, erősen letorkolva az ellenkező Mimózát.

-Bármit? – csapott le a kecsegtető lehetőségre Juhar.

-Persze, bármit. Gyere, nézzünk körül!

-Ne olyan hevesen kedveském. Mint mondtam nekem sajnos nem átlagos könyvre van szükségem.

-Akkor milyenre? És honnan szerzünk olyat.

-Különleges könyvet különleges helyről. Olyan könyvre van szükség, aminek lélekből vannak a lapjai, akaratból a borítása és szeretettel van összefűzve. Ilyen könyvet nem árulnak a boltokban, ilyen könyvet nem lehet semmi pénzért venni. Az ilyen könyveket csupán adni lehet. Ilyen könyvet csak te adhatsz nekem.

-Hogy tudnék én neked ilyen könyvet adni mikor nekem nincs is semmim. – kedvetlenedett el Lili.

-De van neked. Itt bent. – bökött a szellem a kislány mellkasára majd a homloka közepére. – De ezt nem vehetem el csak akkor, ha te is szeretnéd és engeded nekem.

NE! – sikoltott Mimóza.

-Miért ne?

Meglop minket!

-Dehogy lop meg minket. Látod milyen kétségbeesett és szomorú. Csak én segíthetek neki. Vagy azt mondod nincs is ilyen könyv?

Mimóza nem válaszolt rögtön. Hosszú másodpercek után közölte csak lemondóan.

De van.

-Akkor semmi gond. Ami az enyém az a tied is és azt szeretném, hogy boldog és elégedett legyél. – Közölte Juharral és látszott rajta komolyan gondolja. Eltántoríthatatlan a szándékától.

-Hidd el kicsi Lili, nem leszek hálátlan. Kérlek bízz bennem és most képzelj magad elé egy könyvet… - Azzal Juhar felemelte anyagtalan lidérckezeit, az egyikkel a lány fejébe nyúlt bele a másikkal a lány szívét markolta meg. Lili gyengéd csiklandozást érzett de állt tovább bizakodva fejében a könyv képével. Úgy érzete mintha órákig hemperegtették volna a tavaszi réten, pedig Juhar épp csak egy pillanat alatt nyúlt be és húzta vissza a kezét a kislány testéből. Szellemmarkában egy kis alakú jegyzetfüzet forma jelenés derengett, ugyanolyan testetlen, mint ő. A Könyv amit Liliből és Mimózából szakított ki, az ő lelkükből, az ő akaratukkal az ő szeretetükkel. Arcára soha nem látott boldogság kielégítő mosolya költözött. Lili megtépázott csonka lelkét is melegség töltötte el és kiegészítette a csorbát az érzés, hogy barátja boldog.

Mimóza nehezebben viselte a történteket mint a lány. Sokáig nem szólt Lilihez, de mintha ő is elégedettebb lett volna.

-Köszönöm… - lihegte Juhar. Előkapott szellemkabátja egyik belső zsebéből egy szellemtollat, örömkönnyekkel a szemében a saját mellkasába szúrta majd kirántotta. A toll hegyére egy vékonyka derengésszál ragad, de úgy tűnt az újra megboldogult író és költő pont ezt szerette volna. A leheletvékony izzó fonállal hatalmas cirkalmas mozdulatokkal írni kezdett a Könyvbe.

-Mi az? Mit írsz? – Lili szinte repdesett, annyira lelkes volt.

-„Lili története a szépreményű Juhar tollából, úgy ahogy az megtörtént vala”. – Olvasta fel büszkén az első oldalra rótt betűket. – Ez a te történeted lesz drágaságom, hogy a világ soha de soha ne felejtse el mennyire nagylelkű és odaadó is lehet az ember barátságban és szeretetben. Ez örökkön őrzi majd tetteid azoknak is, akik elhagyják majd a te világod. – hangja hálát sugárzott, melegségben és szeretetben fürdött.

Lili csodálkozva pislogott, hiszen semmi különöset nem tett, de örült végre barátja régi mosolygós arcának. Este, mikor a szüleivel vacsorált és a kislány nem figyelt Juhar gondosan jegyzetelt mindent visszamenőleg is. Ha a halvány pislákolás kihunyt pennájából, akkor megbökte vele Lili szüleit, mintha csak tintásüvegbe mártaná, megszabadítva őket egy-egy kedves emléktől – nagymami baracklekvárjának illatától, apai ölelés nyugtató érintésétől, a született gyermek felemelő boldogságától – és mohón írta tovább az elbűvölően bájos Lili szeretetteljes és végtelen történetét a Könyvbe.

Lili mindig is vidám volt. Naivan és ártatlanul szemlélte a környezetét, rendre rácsodálkozva mindenre ami új vagy ismeretlen volt számára. Nem tett különbséget szép és csúnya közt, pusztán gyermeteg bájjal figyelte a történések kavalkádját. Ennek köszönhette barátaival való szoros kapcsolatát is. Közülük is az első Juhar volt.

Lili kedvenc helye a falu határában lévő magányos fa volt. A hatalmas több száz éves fa, beláthatatlan egekbe törő ágakkal, amik olyan vastagok voltak mint két ember dereka, és érdes, lapátnyi levelekkel, távolról úgy festett mint egy kedvesen integető óriás. Lili és Mimóza titkos helye volt ez. Itt végre egyedül lehettek, senki nem zavarta őket. Nagyokat beszélgettek, vihorásztak, hancúroztak vagy éppenséggel csak feküdtek és nézték a tovaszálló bárányfelhőket. Lili alig múlt öt éves, mikor együtt bújócskáztak és fogócskáztak a Nagy Fa körül és véletlenül éppen arra járt egy öregember. Nagy, tagbaszakadt alkat volt, gondosan nyírt, busa szakállal, kerek szemüveggel kifogástalan öltözetben. Egy tekintetes úr vagy herceg benyomását keltette.

- Mit csinálsz idekint kislány? – kérdezte nyájasan.

- Éppen csak játszunk, bácsi…játszom!

- Megengeded, hogy nézzelek ahogy viháncolsz itt mint egy kisangyal? Öröm tölti el lelkem ha ilyen vidám kislányt látok. – érdeklődött kedvesen. Talán túl kedvesen.

Lili kicsit megijedt, de Mimóza meggyőzte.

Csak nézni szeretne, abból baj még nem lehet.

Így hát Lilinek sem volt ellenvetése az ellen, hogy az öreg csillogó szemével kövesse őt, amint fülig érő vigyorral szaladgál a hatalmas fűben, néha orra bukott, de azon nyomban göndör kacaj kíséretében pattant is fel és vidáman ugrált tovább. Egészen el is feledkezett a közönségéről. Mikor a délután nagy része így elröppent és Lilinek indulnia kellett haza, az öregúr megköszönte a kellemes időtöltést és ment mindenki a maga útjára. Lili és Mimóza emerre az öregúr pedig amarra.

Másnap, harmad majd negyednap is visszatért az öregúr, és azt követően minden nap, de soha semmi mást nem akart mint leheveredni a Nagy Fa tövébe és nézni Lilit, ahogy a kislány vihogva kergette a lepkéket, szökdécselt a tücskök után, dudorászva szedte a pipacsokat, ibolyákat, árvácskákat csokorszám.

Egy kellemes nyári napon, Lili összeszedte minden bátorságát és odalépett az öregúrhoz.

-Nincs kedve velem játszani?

-Nagyon szívesen játszanék veled, ha megengeded. – így az öreg.

-Rendben, akkor fogócskázzunk! – élénkült fel Lili és kedvesen megérintette, majd nyomban szaladni is kezdett, az öregúr pedig utána. Lili nevetése tündérénekként szállt a réten tova, itt-ott új lendületet véve egy-egy virágszirmon, visszhangot vetve a bárányfelhők fodrain miközben táncra kelt a szelek szárnyán. Lili pedig csak ugrált és szökellt hangosan kacagva, az öregúr csendben szuszogva utána. Kedvesen kergette, mindig épp csak nem elérve őt, úgy ahogy egy ártatlan kislánnyal fogócskázni kell. Felhevülve a futkorászástól az öregúr egyszer csak Lilire vetette magát leteperve a földre.

-Megvagy! – Kiáltotta. Ölbe kapta Lilit, aki még mindig vidáman sikongatott, miközben az öregúr karjai köré fonódtak és ölelés, egy-két elrejtett csók közben így hemperegtek tovább. Végül felkeltek és leporolták magukat, hajukból kiszedték a fűcsomókat, elsimították a ruhájuk ráncait. Az öregúr késséggel segített Lilinek.

-Leszel a barátom? – kérdezte csillogó szemekkel a kislány.

-Én lennék a legboldogabb férfi, ha a barátod lehetnék.

Örökre!

-Örökre?

-Örökre.

A kimerüléstől vagy sem de Lili aznap este talán olyan mélyen aludt, mint még életében soha. Másnap a szokottnál sokkal korábban ment ki a Nagy Fához, de csalódnia kellett, mert az öregurat nem találta sehol. Hiába kereste, szólongatta, várta az öregúr nem jött aznap el. És másnap se. Harmadnap Lili már nagyon szomorú volt. Az egyetlen barátja elhagyta.

Otthon azonban nagy örömére az öregúr várta. A kertvégében lévő csűrnél volt. Lili nagyot sikkantott és vidáman integetve szaladt felé. Az öregúr a csűr egyik gerendáján függött egy vaskos kötélen, ami nyaka köré volt tekerve. A szemei opálosak voltak és kifordultak a helyükről, a nyelve száraz taplóként lógott ki a szájából és az illata sem volt túl kellemes. Legyek döngték körül és mintha már kukacok is mozogtak volna benne, de ez Lilit nem érdekelte.

-Vártam magát a Nagy Fánál.

-Nem tudtam menni. - mintha a szél susogta volna.

-Pedig azt mondta örökre a barátom lesz. – keseredett el Lili.

-Nem tudok az lenni, túl nagy volt a kísértés. – mintha fuvallat hozta volna a hangokat valahonnan nagyon messziről.

-Naaa…Gyere velünk! – kérlelte a kislány.

Szállj le és járj! Gyere velünk!

A szél felélénkült és a halovány, kontúros árny leszállt a bitóról és Lili mellé lépett.

-Köszönöm. – És kedvesen megsimogatta lány fejét. Mintha szellő borzolta volna össze a haját.

-Még a nevedet sem tudom. Az én nevem Lili.

-Tudom. Te hívj nyugodtan Juharnak.

-Rendben, Juhar. Akarsz bújócskázni?

-Amit csak szeretnél.

Így esett hogy Lili barátra talált, a kedves Juhar személyében, aki végtelen odaadással és szeretettel rajongta körül a kislányt. Örökkön-örökké.

Lili nem volt csodagyerek. A szülei, a nagyszülei és a nagyszüleinek a nagyszülei is egészen normálisnak számítottak. Legalábbis sem feljegyzés vagy egyéb mendemonda nem maradt fent, ami bármiféle különlegességre utalt volna. Lili is úgy fogant, mint bármelyik normális gyerek. Sikító, izzadt testek óvatlan élvezetének melléktermékeként. Ő tudta. Tudta, mert Mimóza mondta neki. Lili szülei persze meg voltak győződve róla, hogy egy romantikus évfordulón fogant egyetlen gyönyörűséges kislányuk. Valójában három nappal korábban egy borgőzös osztálytalálkozó után. Lili nem szerette volna őket kiábrándítani, meg úgyse hittek volna neki. Ő tudta, mert Mimóza mondta, és amit Mimóza mondott az mindig úgy is volt, ez neki tökéletesen megfelelt.

Persze Lili különleges volt. Ezt az első tudatos gondolataitól kezdve érezte, majd később bizonyossá is vált. Persze nem úgy, ahogy a szülők szeretik különlegesnek látni gyermeküket szépségben, észben vagy tehetségben. Amikor szülei Liliről áradoztak, tulajdonképpen Liliről és Mimózáról beszéltek. Ők ketten egyek voltak. Lili volt a test és a lélek, Mimóza pedig…hát Mimóza valami egészen más, de mindig ott volt Lilivel és segítette tanácsokkal, információkkal látta el, amik forrását még Lilinek sem árulta el. Lili tudta, hogy más mint a többiek, erre Mimóza is előszeretettel emlékeztette és segített neki, miként viselkedjen, ha nem akar bajba kerülni vagy ha nem akarja hogy elszakítsák egymástól őket. Lili pedig a világ összes fájdalmát, szenvedését és kínját elviselte volna csak ne keljen megválnia Mimózától. Jól kijöttek egymással, barátok voltak. Igazi lelki társak. Lili védte Mimózát és Mimóza védte Lilit. Így éldegéltek kettecskén e föld kerekén.

Ám nem csak Lili volt különleges. Néha-néha az emberöltők kusza fodrában megesett könnyen, hogy születtek Lilihez és Mimózához hasonló gyerekek. Voltak akik életünk hajnalán lelepleződtek és voltak akik soha nem is ismerték fel a bennünk rejlő csodát. Néha többen voltak néha kevesebben. Voltak akik felfedték kilétüket és voltak akik a sírba vitték titkukat. Voltak akik elherdálták és voltak akik kamatoztatták különlegességüket. Némelyikük jó, némelyikük rossz. Lili jó volt. Akárhogy is történt éppen, életük fonala úgy volt megszőve, hogy megtalálják egymást. Ennek legkevésbé ők örültek, meg talán a környezetük, mert ezekből a találkozásokból ritkán sült ki valami kellemes vagy jó dolog. Ebben a környezetben, ebben a világban élt Lili és Mimóza egy testben két lélek és ez az ő történetük.